Aki először találkozik az alapítvánnyal, biztosan megismeri Kiss-Hanzsa Eugéniát, az alapítvány elnökét. Ez a cikk most önző galád módon mégis inkább rólam, a férjéről szól. A nevem Kiss Zoltán, és van egy feleségem, akinek a segítés a hobbija.
Ezzel az írással nem egy sokadik önéletrajzot szeretnék írni magamról, inkább az alapítványban betöltött szerepemet és sokszor egyedi nézőpontomat szeretném megosztani. Rólam egyébként is minden hasznos és haszontalan információt meg lehet találni az Interneten szétszórva. Hivatalosan az alapítvány a feleségemé, és két kuratóriumi taggal végzik az alapítvány irányítását. A raktár rendben- és tisztán tartásában két részmunkaidős alkalmazott segít. Ebből adódóan az én feladatom a tevékenység két végpontjára koncentrálódik: a begyűjtés és a kiosztás.
Begyűjtés
Amikor valaki felajánl valamit, az általában nagyon sürgős, hogy elhozzuk. Legtöbbször egy régi újra cserélésről van szó, ezért kell a hely az újnak. Mivel mindenkinek az a legkényelmesebb, ha azonnal az új helyére kerül a felajánlás, ezért első körben új helyet próbálunk neki találni. Ha ez nem sikerül, akkor jön a raktárba. A kisebb dolgokat az állandó átvevőpontokon is le lehet adni, ami nagyban megkönnyíti mindenki időbeosztását. Mostanra már több aktivista segít abban, hogy az így leadott adományokat eljuttassák a raktárunkba, így nekem ebben sok szerepem van. Rám akkor van igazán szükség, amikor nagyobb méretű, vagy mennyiségű adományról van szó. Mint például egy kanapé.
Egy tökéletes példa az alapítvány működésére a legutolsó gyerekágy, amit kivittem. Érkezett egy megkeresés, miszerint egy kissrác kinőtte a korábbi ágyát, és mivel még tökéletes állapotban van, szeretnék felajánlani. Mivel az új ágy már a helyén volt, és a felajánló meg tudta oldani a tárolását, a feleségemnek volt ideje utánajárni. Mivel egy anyuka pár hónappal korábban jelezte, hogy szükségük lenne ilyenre, megkereste. Igaz már nagyjából fél év telt el, és az anyuka már nem is számított rá, de amikor rákérdeztünk, örömmel mondta, hogy még mindig szükség van rá. A feladatom egyszerű volt: felvenni az ágyat, és rögtön vinni is az új helyére.
Más esetekben először raktárba kerül, és majd csak hetekkel van akár hónapokkal később kerül új helyére. Ez leszámítva a raktár szűkös kapacitásainak tovább fogyasztását, fizikailag is több energiát igényel. Kocsiba be, kocsiból ki, raktárban helyére, onnan ki, kocsiba be, új helyén ki. Ennél jóval egyszerűbb (nekem! 😝) a „kocsiba be, új helyén ki”.
Kiosztás
Persze előfordul ez utóbbi is, és azt a helyzetet is megoldjuk, csak én ilyen vagyok. Szeretem a dolgokat egyszerűsíteni. Néha túlságosan is. Éppen ezért (is) lett, hogy a pénteki napom van az alapítványra szánva, ha szükség van rám. Ilyenkor megyek körbe azokon a címeken, ahol nagyobb dolgokat ajánlottak fel, vagy hasonló méretű adományokat várnak. A kiosztás azért a kedvencem, mert bár én csak a futár vagyok, de mindazt a hálát, amit az adományozott érez a felajánló és az alapítvány munkatársai iránt a szervezésért, tárolásért és a szállítás előkészítésért, én kapom. 😁 Persze mindig mondom, hogy én csak egy futár vagyok, de ettől még jól esik.
Mindennapok
Ezek azok a pillanatok, amiket elrakok későbbre, hogy elővehessem, amikor úgy érzem, az alapítvány elvesz tőlem valamit. Bizony. Könyörtelenül elvesz. Elveszi a feleségemet, amikor az esti filmezés helyett, „még gyorsan válaszolok pár megkeresésre”, vagy „ezt a posztot még befejezem”, vagy amikor a közös családi vacsora közben „csak kiszaladok átvenni az adományt”. Ilyenkor jól jönnek azok az emlékek, amik eszembe juttatják azt a hálát, amit egy-egy adomány célba-jutása jelenthet.
Idén leszünk 11 éve házasok, így azt kell mondanom szerintem mindenkinél jobban ismerem a feleségem, mégis sokszor meglep a hozzáállása/reakciója egy-egy helyzetre. Mindenkinek vannak rossz napjai, vagy éppen olyan, hogy egy-egy élethelyzet túlságosan személyes emlékeket ébreszt. Ha ezekbe a döntésekbe engem is bevon, akkor segítek neki emlékeztetni saját magára és az alapítvány céljára. Ezért van az, hogy bár papíron legfeljebb nevében van közöm az alapítványhoz, mégis legalább annyira sajátomnak érzem, mint a feleségem.
